"Tengernyi gond között nincs semmi jó..."

Hülye vok.
Valami megváltozott. Vagyis nemtom... "Szerelmet" vallottam neki. És utána valahogy más lett minden. Mármint bennem. Amint elmondtam neki, mit is érzek, már nem is éreztem úgy.
Hétfő reggel ráadásul hát.... kiábrándító volt. Vagyis egyre inkább zavaró ez a tulajdonsága. Vagyis egyre inkább látom, hogy milyen is Ő. És nem olyan, mint amilyennek hittem.

Azzal nyugtatgatom magam, hogy "túl sokat tulajdonítottam neki".
Ennek az egésznek, ami volt. Ami hülyeség volt, semmi sem volt.

De úgy éreztem, hogy mindennek vége.
Szakítani akartam már a csettel is, msnnel is. Aztán mégis újra fent vagyok, és Őt keresem. Pedig tudom, hogy rosszul lennék ha meglátnám.

Nem is Ő kell nekem, hanem valaki. Valaki aki viszonozza az érzéseimet. Valaki, aki szeretget, babusgat...
Nem akarok belegondolni azokba a dolgokba, amik az elmúlt 7 hónap alatt történtek. Mert rossz lenne. Csak magamnak okoznék fájdalmat vele. SEMMI nem volt az. Csak illúzió. Ki Ő? Senki. Csak egy a sok közül. És ez tényleg így van, akárhogy is próbálom mássá tenni. De jobb is így. Csak ne fájna. Mert HÜLYESÉG, hogy ez fáj. Ez SEMMI. Ha ez ennyire fáj, mi lesz később?

Csak múlna már el belőlem ez. Bárcsak "megvilágosodnék".

Nem akartam elveszíteni, de már nem akarom Őt. Nem akarom azt, hogy újra és újra fájdalmat okozzon. Még ha ez semmiség is, meg ostobaság is, és ő nem is tud róla.
Nem akarom már ezt. Azt AKAROM, hogy ELMÚLJON ez az érzés. És megszabaduljak minden (legalábbis a nagy rész) online dologtól!!

Mert NEM ez az élet! Hogy mi az élet? Azt hittem az, ha valakivel/valakikkel vagyok. De nem. Elég hozzá egyetlen egy ember: önmagam.

Sokáig azt hittem, akkor lesz jó, ha egy buliban sokmindenkit ismerek, és népszerű vagyok, és szeretnek, ilyenek.
De múltkor hárman voltunk csak egy kis szobában. És az volt a MINDEN. Nem kellett senki más, semmi több. Mert úgy volt tökéletes. És baromi jól éreztem magam. Ráadásul nem is volt ott egy pasi sem. Csak mi lányok. De imádtam akkor oda járni...

Azt gondolom, hogy szükségem van RÁ. Pedig nincs. Senkire nincs szükségem. Hisz bennem van az élet. Mindenkiben ott van. Nincs szükség a másikra ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Hülyeségeket beszélek.
Na pá.

Valami baja van. Beteg. Van egy sejtésem, de nem mondja.

Kegyetlenül utálok élni.

Nem emlékszem, hogy közvetlenül az előző bejegyzésem után jött-e a megnyugvás. De kb. akörül este elkezdtem hallgatni valamit. Egy hangoskönyvet. Már nyár óta hallgatom, csak nem nagyon haladok vele, mert nem is nagyon szakítottam rá időt.. De mondom most hallgatom.
És pont ez volt benne. Ezzel kapcsolatos, ami jelenleg talán a legnagyobb problémám. Legalábbis az előző bejegyzésemkor az volt. Akkor kurvára megnyugtatott ez az egész.... amit mondott a pasi. És most is úgy gondolom, igaza van. Ezzel fogom magam mindig nyugtatgatni.

Most azért jól vagyok, camoztam VELE XD szépnek tart.. elvileg. Bár most ezután nem mondott semmit. De hátha kéri még... tetszik neki amúgyis, hogy sokat mosolygok...