Ilyen geci nyomorékul is nagyon rég éreztem már magam. A faszom kivan most már mindennel, főleg az itthonnal :@ Anyu nagy valószínűséggel elolvasta a kibaszott naplómat, most meg utalgat rá, de már a faszom kivan ezzel, már itthon se bízhat meg az ember senkiben sem :@ Elegem van már a suliból, a koliból, az itthonból, itthoniakból, meg elegem van már Belőle is.
NEM kérek már semmit, NEM kell már SENKI és SEMMI. Inkább dölgölnék meg már végre, mert annyira elegem van már MINDENBŐL. Nem sok híja van most ahhoz, hogy jól begyógyszerezzem magam. egyedül talán az tart vissza, hogy nem találok itthon olyan gyógyszert.
Tudom hogy egy kibaszott nagy szánalom vagyok, de én ezt így már nem bírom. Már nem találok egy biztos pontot se az életemben. Nem érdekel már semmi, nem jó már sehol, nem jó már semmi sem. Semmi pozitívat nem látok már, semmi örömöt. Nincs kedvem semmit se csinálni. Nem akarok már semmit sem.
Annyira kilátástalannak érzek most már mindent. Már egyáltalán nincs semmilyen célom, nem akarok megismerkedni már senkivel se, nem akarok barátokat se, pasit se, sulit se, semmit.
Úgy érzem már magam, mint egy élőhalott. Mint akit ide oda rugdostak.
Mondtam, hogy NEKEM kellett volna meghalnom, nem pedig J.-nak!!
Tényleg egy csodára vártam egész életemben, de rájöttem, hogy CSODÁK VALÓBAN NINCSENEK!
És a világ valóban nem dől össze, mert már rég összedőlt..
Annyira szánalmas vagyok, hogy ennyire hagyom magam... Valóban azt kellett volna, hogy október óta nem beszélni Vele, de egyszerűen nem tehetem meg, mert akármit csinált is, nem érdemli meg ezt. Nem akarom megbántani. És önző vagyok. Mert lehet, hogy kurvára nem érdekli mi van velem, lehet hogy valamilyen szinten átvert, s lehet hogy valaki mást szeret, mással van, s lehet hogy valamilyen szinten csak kihasznál engem, de egyedül Ő az még, aki mégis kitart mellettem... még ha csak egy nagyon kicsit is.. és egyedül neki van MIND közül néha egy normális/kedves szava hozzám...
Az egyetlen dolog ami még éltet, az az, hogy beszélhetek vele néha-néha...Akkor is, ha az olyan, mint a mai. Semmi más nem érdekel már.
"Csak egy jó szót akarok, ennyi még nekem is jár, kérlek szorítson a karod..."
Annyira elhomályosult az agyam, annyira sötéten látok mindent. Nem látok már semmi kiutat. Azt mondta a pszichológusom (olyanhoz is járok), hogy még ez nem depresszió. Csakhogy szerintem közeledek már ahhoz.
Annyira nem tudom már mit csináljak. Próbáltam hinni... Istenben. Nem hiszem el, hogy ennyire ezt akarja, hogy ilyen legyek. Hogy így érezzek. Egyetlen egy dolgot kértem mostanában. EGYET. EGYETLEN EGYET. és helyette állandóan csak a kibaszott rossz jött, állandóan csak a depresszív érzések, a bőgés, a szánalom, utálom már magam, gyűlölöm magam, hogy ilyen vagyok. Gyűlölöm, hogy már nem dob fel a dal, már nem tudok nevetni, már nem tudok vidáman dúdolni.
Gyűlölöm magam, hogy Őt szeretem, így, mindennek ellenére. Bárcsak ne tudnék gondolkodni, vagy érezni.
Nem tudom, hogy mit csináljak, mert kurvára félek.
Annyira vágyom arra, hogy valaki szeressen. Miért oly nagy kérés ez???????
Akárki is olvassa most ezt, tudom, hogy egy idióta szánalmas kurvának tart, és IGAZA is van. Legszívesebben felpofoznám saját magam. Vagy jól megrugdosnám magam.
Bárcsak én haltam volna meg, és nem J....
Az biztos igaz, hogy többé nem írok naplót. Legszívesebben elégetném most dühömben az egészet, de sajnálnám. Mert ... egyszer.. majd talán egyszer.. szeretném megmutatni a gyerekeimnek...
Mekkora kibaszott nagy hülyeség az álmodozás. Mekkora nagy hülyeség a "titok".
Nem nekem találták ki az életet.... De ezt már mondtam párszor..
Ha valahol most létezik Isten... akkor az utolsó csepp hitemmel kérem, hogy végre figyeljen rám, legalább egy kicsit....
Utolsó kommentek